A Franciaországban megrendezett 117. NOB ülésen London „hazai pályán” előzte meg Párizst, és kapta meg az olimpia rendezési jogát. A játékokra készülve a brit főváros egyes részeit teljesen felújították és számos új létesítménnyel gazdagították. Az olimpiai fáklya részleteiben is szimbolikus volt, ugyanis háromszög alakja egyrészt a játékok jelszavaira utalt (Citius, Altius, Fortius), másrészt a három londoni olimpiára, mely egyedülállónak számít a játékok történelmében: London volt az első olyan város, mely háromszor rendezhette meg ezt a világeseményt. A szervezők talán éppen ezért úgy gondolták, hogy minden idők legnagyobb (8,5 cm átmérőjű) és legsúlyosabb (400 gramm) olimpiai érmeit itt osztják ki a dobogósoknak. A magyar delegáció összesen 16 ilyen „súlyos” éremmel térhetett haza, köztük 8 arannyal
A londoni olimpiai bajnokok közt köszönthettünk öt kerületi kötődésű sportolót is. Szilágyi Áron a Vasas SC akkor még csak 22 éves tehetsége mindjárt a játékok második napján bearanyozta a szurkolók napját: kardvívásban olimpiai bajnoki címet szerzett, és ezzel a világ legfiatalabb aranyérmes kardvívója lett. A Budapesti Honvéd sportolói közül ezen az olimpián a hölgyek remekeltek, akik húsz év után a kajak négyesben 500 méteren ismét elsőként értek át a célvonalon. A két nagysikerű kerületi egyesület mellé felzárkózott Londonban az Építők Margitszigeti Diák KC versenyzője is, Dombi Rudolf. Drámába illő viták és kudarcok után állt össze a Dombi-Kökény páros. Mindketten kikerültek a négyesből, ám ők mégis lapátot ragadva, egymást támogatva beültek a kettes hajóba, és célul tűzték ki a lehetetlent: az olimpiai aranyat. Miután megnyerték az Európa-bajnokságot titkos favorittá váltak. Az olimpiai döntőben a portugál hajóval gyakorlatilag egyszerre érték el a célvonalat, és míg a portugálok örömmámorban úsztak, addig a mieink némán várták a döntést. Az óráknak tűnő idegölő percek után végül az eredményjelzőn megjelent a győztes nemzet: Magyarország!